Petrolay Margit

A világszép kecskebéka

 Hol volt, hol nem volt, nem egész a világ végén, csak a falu túlsó szélén: se nem tenger, se nem tó – volt egy kacsaúsztató. Ennek a kacsaúsztatónak a partján állt egy öreg fűzfa, fűzfa tövében egy nagy, varacskos kő, ezen a kövön üldögélt egy fiatal kecskebéka, és nézegette magát a kacsaúsztató vizében.

„Istenem, de szép is vagyok! – mondotta magában. – Szép lapos a fejem, két gurgula szemem, a szám majdhogy körül nem éri a fejemet. Karmos lábaimmal ugrok, mint a bolha, szép hangomért irigyel a fülemüle!” És mindjárt rá is gyújtott egy harsány nótára.

A nap, égi útjának vége felé járva, mielőtt aludni tért, megfürösztötte piros arcát a kacsaúsztató vizében. A béka megpillantotta az innenső partról, és átkiáltott neki:

- Jó estét, jó estét! Akarsz-e a feleségem lenni?

A nap körülnézett, de nem látott senkit a közelben.

- Mondd meg, ki vagy, mi a neved, mert én nem látok senkit, csak a hangodat hallom!

A kecskebéka kidüllesztette a mellét, és így felelt a napnak:

- Én vagyok a világszép kecskebéka! Szép lapos a fejem, két gurgula szemem, a szám majdhogy körül nem éri a fejemet. Karmos lábaimmal ugrok, mint a bolha, szép hangomért irigyel a fülemüle. Házasodni akarok, és téged választottalak feleségül.

- Hát ha te vagy az a híres-nevezetes világszép kecskebéka, és valóban úgy ugrasz, mint a bolha, tanítsd meg ugrani az én kisöcsémet! Ha megteszed nekem, szívesen leszek a feleséged.

- Szíves örömest! – felelte a kecskebéka. – Küldd el hozzám holnap reggel a kisöcsédet, délig megtanítom, estére meg is tarthatjuk a lakodalmat.

- Jól van – bólintott a nap, lehunyta fényes szemeit, és mély sötétség borult a világra.

Másnap korán reggel egy nagy csigabiga ébresztette fel álmából a kecskebékát:

- Adj’isten jó reggelt! Te vagy az a világszép kecskebéka?

- Én vagyok! Én vagyok! – felelte a kecskebéka. – Hát te ki vagy, és mit cipelsz a hátadon?

- Én vagyok a Nap kisöccse, a házamat hordom a hátamon. Ha igazából olyan jó ugró vagy, taníts meg engem is ugrani!

- Meg is tanítalak – lelkendezett a kecskebéka -, de tedd le elébb a hátadról a házad!

- Nem teszem le – felelte a csigabiga -, mert ellopják a tolvajok. Éjjel-nappal a hátamon hordom.

- Kicsit nehezen fog így menni a tanulás – csóválta fejét a kecskebéka -, no de azért megpróbáljuk. Csak figyelj rám, hogy csinálom, azután majd magad is megpróbálod.

Azzal leugrott a varacskos kőről.

A csigabiga nagy üggyel-bajjal felmászott a kőre, kiült a háza elé, onnan figyelte a kecskebékát. De amikor ugrásra került a sor, nagyot huppant a földön, alig tudott feltápászkodni.

- Minden kezdet nehéz! – bátorította őt a híres-nevezetes tanítómester. – Próbáld meg még egyszer!

De bizony az hiába próbálta, nem ment semmire a tudományban.

- Sosem szabad elcsüggedni! – jegyezte meg a kecskebéka úgy délfelé. – Tartsunk egy kis ebédszünetet!

Letelepedtek, megebédeltek, ebéd után újból hozzáláttak. De most még nehezebben ment az ugrás, mint éhgyomorra.

Lassan véget ért a nap, s a csigabiga belefáradt a tanulásba.

- Nem értesz a tanításhoz – mondta elégedetlenül, és elballagott házastul, még köszönni is elfelejtett.

Közben a nap is aludni tért, semmi se lett a lakodalomból.

A kecskebéka ismét kiült a varacskos kőre, és így elmélkedett magában:

„Istenem, de szép is vagyok! Szép lapos a fejem, két gurgula szemem, a szám majdhogy körül nem éri a fejemet. Karmos lábaimmal ugrok, mint a bolha, szép hangomért irigyel a fülemüle, és mégsincsen feleségem!”

A hold éppen akkor emelkedett ki a nádas közül, fehér arcát fürdette a víz tükrében. meglátta őt a kecskebéka, és így kiáltott neki:

- Jó estét jó estét! Akarsz-e a feleségem lenni?

A hold körüljártatta tekintetét a tájon, de nem látott senkit a közelben.

- Mondd meg, ki vagy, mi a neved, mert én nem látok senkit, csak a hangodat hallom!

„Istenem, de szép is vagyok! – mondotta magában. – Szép lapos a fejem, két gurgula szemem, a szám majdhogy körül nem éri a fejemet. Karmos lábaimmal ugrok, mint a bolha, szép hangomért irigyel a fülemüle! Házasodni akarok, és téged választottalak feleségül.

- Hát ha te vagy az a híres-nevezetes világszép kecskebéka, és valóban olyan szépen tudsz énekelni, tanítsd meg az én húgaimat is! Ha megteszed nekem, szívesen leszek a feleséged.

szíves örömest – felelte a kecskebéka. – Délig megtanítom a húgaidat énekelni, estére megtarthatjuk a lakodalmat.

- Jól van – bólintott a holdvilág mosolyogva, és elindult a csillagos ég országútján, ezüstfénybe borítva a világot.

Az égi világosságban a halak mind kijöttek a víz színére, s némán sütkéreztek hold nénjük fényében.

- Holnap reggel elkezdhetjük a tanulást – szólt a kecskebéka a halaknak. A halak beleegyeztek, és másnap reggel kicsődültek a víz partjára. Alig várták már, hogy megtanuljanak énekelni.

A kecskebéka felült a varacskos kő tetejére, amekkorára csak tudta, kitátotta a száját, és rázendített egy víg nótára. A halak tágra nyitották a szemüket, úgy figyelték a kecskebékát. Mikor vége lett a nótának, így szólt hozzájuk a tanítómester:

- Most már láthattátok, hogyan kell énekelni! csináljátok szépen utánam!

- Jól van – bólintottak a halak, még jobban kimeresztették a szemüket, szájukat is kitátották, de hang nem jött ki a torkukon.

- Mindent kezdet nehéz! – állapította meg a kecskebéka. – Még egyszer megmutatom, hogy kell. – És rágyújtott – a változatosság kedvéért egy szomorú nótára.

- most már tudjuk! – szólt egy tükörponty a legelső sorban, és a halak elkezdtek tátogni, ahogyan a mestertől látták. De a hang most sem akart kijönni a torkukon.

- Mutasd meg még egyszer! – kérlelték őt a keszegek, rózsaszín szárnyukkal verdesve a vizet, mire a kecskebéka még nagyobbra tátotta el a száját, hogy majd kiesett rajta a feje, felfújta magát, és teljes erejéből rázendített egy gyászindulóra.

Könnyük potyogott a meghatottságtól, de mégsem tudtak hangot adni a halak.

Fő a szorgalom! – jelentette ki úgy délfelé a kecskebéka, rekedten a sok énekléstől. – De most tartsunk egy rövid ebédszünetet!

A halak boldogan buktak le a víz alá, gyorsan megebédeltek, de mire vége lett az ebédszünetnek, már csak feleannyian voltak.

„nem baj – gondolta magában a kecskebéka -, kevesebbel majd csak többre megyek!” És folytatta az énekleckét.

A halak újult erővel láttak hozzá a tanuláshoz: tátogatták a szájukat, meregették a szemüket… közben vége lett a napnak, mégsem tanultak meg énekelni. Lassan bele is fáradtak a tanulásba, és búcsúszó nélkül lebuktak sorban a víz alá, mert közben a vacsora ideje is elérkezett.

A világszép kecskebéka csak ült a nagy varacskos kövön, látta, hogy kél a holdvilág, hogy int gúnyos mosollyal búcsút néki a fűzfaágak mögül, s majd megszakadt a szíve bánatában. Mit tehet ilyenkor egy szegény kecskebéka? Rágyújtott a békakeservesre, hogy megremegett bele a fűzfa minden levélkéje.

Mikor vége lett a nótának, megtörölte könnyes szemét, s kiállt a kő legszélése – gondolta, hogy beleugrik a kacsaúsztatóba, így vet véget szomorú életének.

De alighogy elhangzott a dal, egyszerre csak megszólalt valaki a fűzfa ágai közül.

- Ó, ki vagy te, szép hangú énekes, és mitől van a szívedben ennyi szomorúság?

A kecskebéka búbánatos szemét a fűzfára emelte: hát egy szépséges szép kecskebéka leányzó ült ott, egyik ág tövében, zöld selyemszoknyában: szép lapos a feje, nagy gurgula a szeme. És a szája? Kis híja, hogy körüléri a fejét. Ott üldögélt a zöld levelek között, varrogatott a holdfényben.

- Én vagyok a világszép kecskebéka. Hát te ki vagy ott a fűzfán zöld selyemszoknyában, és mit varrogatsz a fényes holdvilágnál?

- Árva kecskebéka vagyok, papucsokat varrogatok.

- Kinek varrod? Kinek varrod? Mint a zöld fű, szép az arcod!

- Neked varrom! Neked varrom! Abban fogsz sétálni otthon!

- Ó, te szépség, gyönyörűség, eljössz hozzám feleségül?

- Hogyne mennék, drága párom, erre várok egész nyáron!

Ezután már sok szó nem is esett köztük. Még az este lagzit ültek, szitakötők hegedültek, tücsök volt a cimbalmos, szúnyog a klarinétos, dongódarázs a nagybőgős. De a násznép se hiányzott, libacombot vacsorázott, habos tortát evett rája, még a hideg is kirázta. Akkor aztán hazamentek, tollas ágyba lehevertek.

Hát az új pár hol lakott?

Ahol este jóllakott: nem egész a világ végén, csak a falu túlsó szélén – se nem tenger, se nem tó, hanem kacsaúsztató -, hol  fűzfa zöld levele kecskebékával van tele. Az ifjú pár ott lakott, ott varrják a papucsot. Azóta a lagzi óta egyre szól a békanóta: hol vékonyan, hol vastagon… minden este hallgatom.