Ezzel a mesével sok évvel ezelőtt ismerkedtem meg egy továbbképzésen. Azóta kerestem-kerestem, de hiába. Nem olyan régen akadtam rá ismét.

Gazdag Erzsi: Az égig érő palota

Hol volt, hol nem volt valaha egy égig érő palota. Kéményéből ha szállt a füst, a füstje folyékony ezüst. Gyémánt a fala, ajtaja, hegyi kristály az ablaka. Rubinkő volt a fedele, drágakő minden szeglete. Élt abban régtől fogva már egy szépséges tündérleány. Oly árva, olyan elhagyott, reggeltől estig zokogott. Gonosz varázsló foglyaként, mint rab madárka, éldegélt.
Egy éjjel – épp a hold teli – nyugalmát sehol nem leli, bolyongva jár a száz szobán, a könnye mind csak csordogál.

Kérdi a hold:

- Mért sírsz, te lány? Mért bolyongsz száz gyémántszobán?

-  Hogyne bolyongnék! – felel ő. – Itt minden csupa drágakő, de sehol egy fa, egy virág… Ó, milyen más lent a világ, hol lepkék szállnak, zöld a fű, a szélben nádi hegedű édes dallamát hallani. S felzúg a vidám hallali. A rekettyésben túr a vad, a koca sikkant nagyokat. Sípszó, riogás, mély kolomp, s a harangszó is bongva bong. Ott jártam, ott telt életem a nefelejcses réteken. Harangvirág kelyhe selyem… az volt a puha fekhelyem.

- Sajnállak húgom – szólt a hold -, nem kell siratni, ami volt. Veled maradnék, nem lehet: körül kell járnom az eget.

Fogja lámpását, elkocog. S tündérleány tovább zokog.
Hát amint sírva sírdogál, csillag néz be az ablakán. Kérdi a csillag:

-  Miért zokogsz? Bánatodban mért hánytorogsz?

- Hogyne zokognék – felel ő -, itt minden csupa drágakő, de sehol egy fa, egy virág! Ó, milyen víg lent a világ, hol lepkék szállnak, zöld a fű, a szélben nádi hegedű édes dallamát hallani. S felzúg a vidám hallali. A rekettyésben túr a vad, a koca sikkant nagyokat. Sípszó, riogás, mély kolomp, s a harangszó is bongva bong… Ott jártam, ott telt életem a nefelejcses réteken. Harangvirág kelyhe selyem, az volt a puha fekhelyem.

A csillag vigasztalva szólt:

- Nem kell sajnálni, ami volt. Tündökölni a föld felett… Ennél jobb semmi sem lehet! De ha behunynád két szemed, álmodban virrasztok veled.

Behunyta szép szemét a lány, s körülvette a vakhomály. Sötétlő éjbe lemerült, aztán álomra szenderült. Arra ébredt, hogy süt a nap. Megszólított egy sugarat:

- Maradj velem, te kis sugár, ki oly meleg vagy, mint a nyár. Maradj velem! Maradj velem! Vidítsd fel árva életem!

- Itt maradnék, de vár a rét: az enyves szegfű, margarét, a nefelejcs, a szarkaláb… Nem várhatok, megyek tovább!

Sírva fakadt a lány megint. A napsugárnak sírva int.

- Várj csak egy szóra legalább!... Ha odalent elmondanád, mily szomorúan élek itt, hogy rajtam senki nem segít…. A nefelejcsnek üzenem kék szemét el nem feledem. Az enyves szegfűt csókolom. Ha meghallaná sóhajom! A szomorúfűz karjait be megölelném nyomban itt!... Ó, dehogy itt! Ez bús világ, nem terem benne barkaág.
Míg szól, könnyei omlanak, hogy elkomorul rá a nap. A nap sugara elborul. Szól komolyan, de igazul:

- Oly szívből szánlak, szép leány. Segítek rajtad igazán. Velem jössz, hazaviszlek én, csak bízz bennem. Csak sose félj!

Azzal kis rézsípjába fúj – akkora, mint egy gyűrűsujj. S hát a sípjelre hirtelen, ahány napsugár, ott terem:

- Testvéreim – szól a sugár -, nagy bajban van e bús leány. Rabságban él itt egyedül, s bánatában csak könnye gyűl. Rabtartója épp szundikál, most menekülhet meg a lány. Ott lenn a patakparti rét, annak simítná lágy füvét. Ott van hazája, otthona. Vigyük haza! Vigyük haza!
Táncolni kezd a sok sugár. Mind együtt ugrál s kiabál:

-  Legyen bátyánknak igaza: vigyük haza! Vigyük haza!

S kézen fogva egymáshoz áll, egymáshoz ér a hát, a váll. Hétszer hetes sorban feszül a napsugár-híd, ívesül. Ívben ketté hasad a tér. Nicsak, máris a földig ér! S a kéklő égi téren át lebeg, mutatja hajlatát.
A tündérlány a hídra lép. Lépésétől rezeg a lég. nem sír, de boldog könnye hull. Örömkönnye a hídra hull, s mind drágakővé válik ott; hét színben fénylik, fölragyog. Kirakja könnye a hidat, lába előtt a fényutat.
S ahogy a földhöz közeleg, virágok szirma megremeg, messziről intenek neki; minden virág megismeri. Megismerik a szép rabot, kit a varázsló elrabolt.
Mikor a selymes fűre lép, megtörli könnyes, szép szemét. Vígan, szabadon fölnevet, és szólogat és integet.
Majd táncba kezd a sok sugár. Táncol a szép tündérleány. S felzeng a nádi hegedű, hogy hallani is gyönyörű.