Kosztolányi Dezső: BÁBOK

A báb nagyon hasonlít az emberhez s az ember nagyon hasonlít a bábhoz. Mikor az ősember az első halottat látta, nyilván döbbenten vette észre ezt az azonosságot. Az, aki imént még mozgott, ismerős arcával, hajával, tagjaival, úgy feküdt ott, mint önmagának megmerevedett szobra, mint egy viaszbáb. Első gondolata ez lehetett. Második gondolata mingyárt az, hogy legalább ezt a megfogható, lélektelen vázat utánozza, formába öntse. Harmadik gondolata pedig az, hogy valami agyafúrtság által életre keltse, lelket öntsön beléje.

Így született meg az ősi és örökkévaló homunculus, melynek istene maga az ember. A báb teremtő ösztönünk dícsőítése, végtelenségünk hangsúlyozása, barbár önvigasz és csalafinta diadal, megcsúfolása a halálnak. Ha belőlünk holtunkban tárgy lesz, érzéktelen, mint a szikla, hideg, mint az érc, sárga, mint a szalma, akkor legalább hazudjunk, dacból, szeszélyből alkossunk saját hasonlatosságunkra egy bábot, mely él. De vajjon hittünk-e, hiszünk-e a báb életében? Félig-meddig. Ahogy komolyan és mélyen sohase hittük és hisszük el, hogy az élőből élettelen lehet, úgy mindig hittünk és hiszünk abban, tétován és határozatlanul, önáltató csecsemő-ravaszsággal, hogy az élettelenből élő lehet. Boszorkányosan kacskaringós utakon jár képzeletünk. Ha kellemetlen gondolataink támadtak, ilyen módon szoktuk elmosni a határokat. A bábot dróttal és kézzel mozgattuk, felöltöztettük, kipingáltuk, hajlékonnyá tettük izületeit, vér helyett eleven kénesővel töltöttük meg belsejét. Indiában külön szobában nevelték, etették-itatták, bizonyos idő multán férjhez is adták, lakodalmi körmenetben vitték végig a város utcáin, papok kíséretében. Egyptomban eltemették és meggyászolták. Görögországban a halott kislány mellé fektették. Az eszkimók fókabundácskába burkolják, hogy valahogy meg ne fázzék. Mosolyoghatunk ezeken a bájos együgyüségeken, de azért mi is hasonlóan cselekszünk. Ha egy szobába toppanunk, melynek díványán baba ül, úgy érezzük, hogy nem vagyunk egészen egyedül. Őseinket kísérte minden koron át. A katakombákban épp úgy ráakadunk, mint ma, a villannyal világított gépkocsik falain. Hiszünk benne, ugyanazzal a játszi csökönyös csecsemő-ravaszsággal, akár az ősember.

E rejtett, alamuszi hit nélkül nem is tudnók megmagyarázni, miért hat ránk oly elemi varázzsal a bábszinház, melyben a kis figurák - halhatatlanságunk e bálványkái és fétiskéi - a szó szoros értelmében életre kelnek, beszélnek és dalolnak. Ez a szinház régibb bármelyik kőszinháznál. Gyermekkorában vele játszadozott az emberiség. Az olaszok hozzák ide, a játékos, latin fajta, melyet a leggyermekebbnek tartom s ezért a legemberebbnek. Valaha serdülő leányaik Vénusz istennőnek áldozták föl babáikat. Azóta a századok során a báb csodálatos, szerves fejlődést tett náluk. Pupazzo-iknak, fantaccino-iknak, burattini-iknek szinte nemesi levelük van. Ezt még a pogánykorban állították ki, de becsülettel megtartották a keresztény középkorban is s most Vittorio Podrecca, az új varázsló ver rá arany pecsetét. Figyelmükbe ajánlom ezeket a bábokat. Sok tekintetben különbek az embereknél. Gyarlóak, suták, de ez a művészet gyarlósága, sutasága, mely nem tűri a kikerekítetten-készet. A húsvér szinész, aki a szinpadon ágál, gyakran kiábrándít, nagyon is kirajzolt, hangsulyozott emberi voltával gúzsba köti képzeletemet. Itt szabadon csaponghat fantáziám, mint mikor otthon a szobámban meséket olvasok s az ablakokba kedvem szerint vázlatos figurákat álmodok. Másik kiváló tulajdonságuk ezeknek a báboknak, hogy nem élnek. Ennélfogva mindentől függetlenül jelképezhetik az életet. Sem irígységet, sem féltékenységet nem keltenek. Korlátlanul adhatjuk át magunkat lelkesedésünknek. Ha pedig túlontúl nagy művészeknek tartjuk őket. jusson eszünkbe az, hogy a legnagyobb közülük legfölebb egy méter s vigasztalódjunk a tudattal, hogy mi valamennyien nagyobbak vagyunk náluk egypár arasszal.